FELTALÁLÓK
(1643. jan. 4. , Woolsthorpe, Lincolnshire, Anglia
–1727. márc. 31. , London)
Angol
fizikus és matematikus, a XVII. századi tudományos forradalom kiemelkedő alakja.
Felfedezte, hogy a fehér fény összetett; ezzel a színek jelenségét beépítette a
fény tudományába és lefektette a modern fizikai optika alapjait. Három
mozgástörvénye vezetett el az általános tömegvonzás törvényének
megfogalmazásához. Newton dolgozta ki először a differenciál- és
integrálszámítás alapjait. 1687-ben publikált műve, a Philosophiae Naturalis
Principia Mathematica (A természetfilozófia matematikai alapjai) a modern
tudomány történetének egyik legfontosabb alkotása.
Egy kisbirtokos egyetlen fia volt. Apja még a
gyermek születése előtt meghalt. Anyja két év múlva ismét férjhez ment, és
elköltözött. Newton kilenc évig, a második férj haláláig alig látta anyját.
Mostohaapját gyűlölte. Az a rendkívül erős szorongás, amellyel munkáit
nyilvánosságra hozta, és azaz esztelen hevesség, amellyel a műveit védelmezte,
gyermekkorára vezethető vissza.
A másodszor
megözvegyült anya azt akarta, hogy Newton az időközben jócskán megnövekedett
birtokon gazdálkodjon. Hamar kiderült azonban az ötlet képtelensége, és Newton
visszakerült a granthami középiskolába, 1661-ben pedig a cambridge-i Trinity
College hallgatója lett. Ekkorra a ma tudományos forradalomként számon tartott
mozgalom jelentős eredményeket ért el. A csillagászok kidolgozták a napközpontú
világegyetem leírását; megjelent Galilei műve a szabadesésről, a
lejtőkísérletekről és a lövedékek pályájáról; Descartes és követői a fizikai
valóságot mozgó anyagi részecskék együttesének tekintették, és a természet
jelenségeit a részecskék mechanikai kölcsönhatásainak tulajdonították. Newton az
egyetemen megismerkedett az új filozófiával, amely nem szerepelt a tananyagban,
de „a levegőben volt”. Alig több mint egy év alatt áttanulmányozta a matematikai
irodalmat, és hamarosan új matematikai felfedezéseket tett.
Az angliai pestisjárvány nem sokkal azután érte el
Cambridge-et, hogy Newton befejezte tanulmányait. Az egyetemet 1665-től csaknem
két évre bezárták. Newton szülőfalujában folytatta munkáját. Felfedezte a
binomiális tételt, a differenciálszámítást (amelyet fluxiószámításnak nevezett)
és fordított műveletét, az integrálszámítást. Egy korábbi gondolatsorát „Of
Colours” (A színekről) címmel dolgozattá érlelte. A tanulmány már tartalmazza
azoknak az észrevételeknek a többségét, amelyeket később az Optikában dolgozott
ki. Ebben az időben a körmozgás elemeit is vizsgálta. Elemzését kiterjesztette a
bolygókra: megállapította, hogy a bolygókra ható sugárirányú erő a Naptól
számított távolság négyzetével csökken.
A járvány elmúltával Newtont beválasztották a
Trinity College tanárai közé. Két év múlva kéziratban adta közzé a végtelen
sorokról írt dolgozatát, amely szűk körben ismertté tette nevét. Ennek is
köszönhető, hogy professzorrá nevezték ki. Előadásait 1670-ben kezdte meg; első
témaként a fénytant választotta. Az előadások nyomán született meg az „Of
Colours”-ból az Opticks (Optika) első kötete.
Newton – a Descartes-féle mechanisztikus felfogást
elfogadva – úgy gondolta, hogy a fény, mozgó anyagi korpuszkulákból,
részecskékből áll. De a korpuszkuláris elmélet, mint hipotézis, nem játszott
fontos szerepet Newton fénytanában; a színelmélet sokkal jelentősebb volt.
Korábban azt tartották, hogy bizonyos színjelenségek, például a szivárvány, a
fény módosulásának következményei. Kísérletei alapján Newton elvetette a
módosulás gondolatát. A fehér fény összetett, állította, a színek abból erednek,
hogy a keverék komponensekre bomlik. Newtont az a felismerése győzte meg végső
soron a fény korpuszkuláris természetéről, hogy az egyes fénysugarak
tulajdonságai állandók. Elképzelése szerint ezt a sajátságot állandó anyagi
részecskék hozzák létre. Azt tartotta, hogy az adott sugarak (vagyis adott
méretű részecskék) adott színek érzetét keltik, amikor a szem retinájába
ütköznek. A különböző színű sugarak különbözőképpen törnek meg a prizmán, tehát
a kevert fehér fényt a prizma komponensekre bontja, és például a szivárvány is
fénytörési jelenség.
Newton úgy gondolta, hogy a lencsék színi eltérése
soha nem küszöbölhető ki, ezért tükrös távcsövet szerkesztett. A Royal Society
(Királyi Társaság) tagjai 1671-ben hírét vették a távcsőnek, és látni akarták. A
távcső nagy sikert aratott, Newtont a tagok közé választották, ami annyira
felbátorította, hogy 1672-ben egy dolgozatot is küldött a fényről és a színekről
a tudós testületnek. A dolgozatot általában kedvezően fogadták, de
ellenvélemények is felmerültek. A leglesújtóbb véleményt, amely Newtont
dührohamokra késztette,
Robert Hooke írta.
Csak 1675-ben merte a nyilvánosság elé tárni
második fénytani dolgozatát a vékony rétegek színjelenségeiről. A tanulmány
(lényegében a későbbi Optika második kötete) a szilárd testek színét arra
vezette vissza, hogy a fehér fény a fénytörés és a fényvisszaverődés miatt
komponensekre bomlik. Ezt a magyarázatot később elvetették. A dolgozat sokkal
maradandóbb része a periodikus optikai jelenségek bemutatása. Newton
koncentrikus színes gyűrűket fedezett fel egy síkdomború lencse és egy üveglemez
közötti vékony levegőrétegben. A koncentrikus gyűrűk (a Newton-féle gyűrűk)
közötti távolság a levegőréteg vastagságától függ. (A dolgozat ismét kiváltotta
Hooke támadását.)
Az 1670-es évek végén Newton idegösszeomlást
kapott, s miután édesanyja meghalt, évekig elzárkózva élt. Ebben az időben nagy
hatást gyakorolt rá a hermetikus hagyomány. Mindig is érdekelte az alkímia –
most belemerült. A hermetikus tanok hatására megváltozott a természetről
alkotott képe. Eddig a XVII. század mechanisztikus filozófiájának szellemét
követte; a természeti jelenségeket az anyagi részecskék mozgásával magyarázta.
Úgy vélte, hogy a textíliával megdörzsölt üveg azért vonzza a papírdarabkákat,
mert az üvegből éter áramlik ki, és ez viszi vissza magával a papírdarabokat. Ez
a mechanisztikus filozófia kizárta a távolhatás lehetőségét; a vonzást
láthatatlan éteri jelenségekkel magyarázta. Newton 1679 táján elvetette ezt a
megközelítést, és a rejtélyes jelenségeket – például a kémiai affinitást, a
kémiai reakciókban keletkező hőt, a folyadékok felületi feszültségét, a
hajszálcsövességet és a testek kohézióját – az anyagi részecskék közötti
vonzással és taszítással kezdte értelmezni. A newtoni vonzás és taszítás a
hermetikus filozófia okkult szimpátia és antipátia törvényeinek közvetlen
leszármazottja, hangoztatták a mechanisztikus filozófusok. Newton azonban a
mechanisztikus filozófia módosításának tekintette a vonzás és taszítás
elméletét, amelyet egzakt matematikai vizsgálatnak vetett alá. A matematikai
módon megfogalmazott vonzások hidat jelentettek a XVII. századi tudomány két
vonulata, a mechanisztikus hagyomány és a természet matematikai leírásához
ragaszkodó pitagoreus hagyomány között.
A vonzás és taszítás elvét Newton csak a földi
jelenségekre alkalmazta. De egy Hooke-kal folytatott levelezés a bolygómozgásra
is felhívta a figyelmét. Mintegy nyolc év munkája nyomán készült el a
Philosophiae Naturalis Principia Mathematica, a modern tudomány egyik
alapműve.
A Principia mechanikája a látható testek
mozgásának egzakt, kvantitatív leírása volt, amely Newton három mozgástörvényén
alapult: (1) a testek megtartják nyugalmi állapotukat vagy egyenes vonalú
egyenletes mozgásukat, amíg egy rájuk ható erő az állapot megváltoztatására nem
készteti őket; (2) a mozgás megváltozása (a sebességváltozás és a test tömegének
szorzata) arányos a testre ható erővel; (3) minden hatáshoz azonos nagyságú,
ellentétes irányú ellenhatás tartozik. A körmozgás elemzése nyomán sikerült
megadnia annak a centripetális erőnek a nagyságát, amely ahhoz szükséges, hogy
egy egyenes vonalú pályán haladó testet adott körpályára kényszerítsen. Az
összefüggésből és Kepler harmadik törvényéből Newton azt a következtetést vonta
le, hogy annak a centripetális erőnek, amely a bolygókat a Nap körüli pályán
tartja, a bolygó és a Nap négyzetes távolságával kell csökkennie. Mivel a
Jupiter holdjai szintén engelmeskednek Kepler harmadik törvényének, a holdakat
is ilyen centripetális erőnek kell a pályájuk középpontja felé vonzania. Newton
kimutatta, hogy a Föld és a Hold között is hasonló kapcsolat áll fenn. A
Hold–Föld távolság körülbelül 60-szorosa a Föld sugarának. Azt a távolságot,
amellyel a Hold – ismert méretű pályáján – egy másodperc alatt eltér az érintő
irányú útvonaltól, Newton összehasonlította azzal a távolsággal, amelyet a
nyugalmi állapotát elhagyó test eséskor tesz meg egy másodperc alatt a Föld
felszínén. A második távolság 3600-szor (60x60-szor) nagyobbnak bizonyult az
elsőnél, ezért Newton arra a következtetésre jutott, hogy minden megvizsgált
esetben ugyanaz a törvény érvényesül, és a gravitas („nehézség”, „súly”) szóról
nevezte el. Az egyetemes tömegvonzás (univerzális gravitáció) törvénye, amelyet
más jelenségekkel, például az árapállyal és az üstökösök pályájával is
alátámasztott, kimondja, hogy a világegyetem minden részecskéje minden más
részecskét olyan erővel vonz, amely egyenesen arányos tömegeik szorzatával és
fordítottan arányos középpontjaik távolságának négyzetével.
A Royal Society 1686-ban kapta meg az első kötet
kéziratát. Hooke rögtön plágiummal vádolta Newtont, aki mérgében csak Hooke
halála után adta ki az Optikát és fogadta el a Royal Society elnöki székét.
A Principia azonnal nemzetközi hírnevet hozott
Newtonnak, bár a kontinens tudósai a távolhatás elvét még egy emberöltőig
elvetették. A mű megjelenése után nem sokkal Newton Londonba költözött, ahol
barátai közbenjárására a pénzverde őre, majd vezetője lett, de 1701-ig
megtartotta cambridge-i állását.
A Royal Society elnöki tisztét 1703-tól töltötte
be 1704-ben kiadta az Optikát és 1705-ben Anna királynő lovaggá ütötte. Első
alkalommal tüntettek ki tudóst ily módon. A heves viták azonban nem ültek el.
Életének utolsó 25 évét a Leibnizcel folytatott csatározás uralta. (Bár a
differenciál- és integrálszámítást Newton előbb dolgozta ki, Leibniz, aki tőle
függetlenül fedezte fel a két matematikai módszert, korábban publikálta
eredményeit.)
Utolsó éveiben Newton újra kiadta legfontosabb
munkáit: 1706-ban megjelent az Optika latin fordítása, 1717–18-ban pedig a
második angol kiadás. Roger Cotes adta ki újra 1713-ban – jelentős
változtatásokkal – a Principiát; a harmadik kiadás 1726-ban jelent meg. Newton
csaknem haláláig volt a Royal Society elnöke és a pénzverde igazgatója.
JEDLIK ÁNYOS ISTVÁN
(Szimő, 1800. jan. 11. – Győr, 1895. dec. 15.)
A komárom megyei Szimő községben született. Tanulmányait a nagyszombati és a
pozsonyi gimnáziumban kezdte. 1817-ben belépett a Szent Benedek rendbe, ettől
kezdve tanulmányait rendjének iskoláiban folytatta. 1822-ben avatták doktorrá.
Rendi elöljárói a győri líceumba helyezték. 1822. nov. 4-én tette le a tanári
esküt. 1831-ben áthelyezték a rend pozsonyi akadémiájára, ahol 1839-ig tanított.
Ettől kezdve – nyugállományba vonulásáig – a budapesti Tudományegyetem
fizika-mechanika tanszékének professzoraként fejtette ki a tudomány és a nemzet
számára elévülhetetlenül értékes tevékenységét.
1848-ban az egyetem bölcsészkarának dékánja, 1863-ban az egyetem
rektora volt. 1867-ben kir. tanácsos lett. Az MTA 1858-ban lev., 1873-ban
tiszteleti tagjainak sorába választotta.
1879-ben vonult nyugállományba és ezt követően a rend győri
székházába költözött. (Két helyiségből álló szerzetesi lakosztályát a rend
megőrizte, hogy tiszteletreméltó tagjának emlékét ezzel is ápolja.) Győri
tartózkodása alatt is folytatta tudománykutató tevékenységét egészen haláláig. A
rend győri, belvárosi temetőjében temették el. A búcsúbeszédet Eötvös
Loránd, az MTA elnöke, Jedlik Ányos legnagyobb tisztelője, tanszéki utóda
mondotta. (Jedlik Ányos holttestét 1935-ben exhumálták és a győri újköztemetőben
helyezték örök nyugalomra.) Életművét a jelen században legalaposabban Ferenczy
Viktor és Holenda Barnabás dolgozta fel, utóbbi a Műszaki nagyjaink sorozatban.
Jedlik Ányos a fizika számos szakterületével foglalkozott, különös
érdeklődése mégis az elektrotechnika iránt nyilvánult meg. Még győri működése
során foglalkozott a „villam delejesség kölcsönhatás” jelenségével és több évvel
megelőzve kortársait, megalkotta a „villamdelejes forgonyait”, amelyekben az
álló – és a forgórész egyaránt elektromágnes volt. Ugyancsak ő alkalmazta
először a higanyvályús kommutátort is.
Jedlik készülékei az első elektromágneses forgókészülék – tehát
motorok – voltak.
Legismertebb felfedezése az öngerjesztés elve, illetve az ezt
demonstráló „egysarki villanyindító” (dinamó). Ennek műszaki leírásában
fogalmazta meg Jedlik1861-ben – legalább hat évvel Siemens és Wheatstone előtt –
az öngerjesztés (dinamó) elvét.
A nagyfeszültségű technika területén is alkotott újat és nagyszerűt:
1863-ban ismertette a „Leydeni palaczkok lánczolatá”-t, illetve a
feszültségsokszorozás elvét és gyakorlatát, több, mint félméteres hosszúságú
villamos ívet tudott létrehozni. „Csöves villamosszedőkből alkotott
villamfeszítő”–jét az 1873. évi Bécsi Világkiállításon mutatta be.
Nagyobb dolgozatai a következők voltak: Villany-mágnesi
villam-tünemények (1841, 1842); Leydeni palaczkok lánczolata (1863); Csöves
villamszedő (1867); A csöves villamszedők láncolatáról (1879); Über die
Anwendung des Elektromagnetes bei elektrodynamischen Rortationen (1858); Über
Ketten aus Röhren bestehender Electricitatsrecipienten (1882); A villanytelepek
egész működésének meghatározása (1859).
Nem hagyható figyelmen kívül Jedlik Ányosnak a magyar tudományos
nyelv fejlesztésével kapcsolatos tevékenysége. Számos olyan szakkifejezést
alkotott meg, amely ma is eleme a magyar nyelv szókincsének.
PUSKÁS TIVADAR
(Budapest, 1844. szept. 17 – Budapest, 1893. márc.
16.)
Puskás
Tivadar 1844. szeptember 17-én született Pesten, a nemesi származású ditrói
Puskás Ferenc hajózási vállalkozó és felesége Agricola Mária első gyermekeként.
(Két öccse és egy húga született később.) Tivadar felsőbb iskolai tanulmányait
Bécsben, a Theresianumban, majd a Műegyetemen folytatta, ám 1865-ben a szülői
ház anyagi nehézségei miatt abba kellett hagynia.
A 21 éves fiatalember sokoldalú tehetség volt. Bár
elsősorban a technikai tantárgyak érdekelték, kitűnően vívott, lovagolt és
zongorázott. Ez utóbbi segítette első kenyérkeresetéhez 1865-66-ban a Festetics
családnál. Itt kezdhette el az angol nyelv tanulását, amelyet kegyetlen
szorgalommal folytatott, egyik felén kopaszra nyírt fejjel kényszerítvén magát a
nyelvkönyvek, szótárak mellé. 1866 őszén már Londonban élt, ahol német
nyelvórákból tartotta el magát. A következő évben a Waring Brothers et Eckersly
vasútépítő cég alkalmazottja lett, mely a Nagyvárad–Kolozsvár-Brassó vasútvonal
kiépítésén is dolgozott. Puskás feltehetően tolmács és helyi ismeretekkel
rendelkező szaktanácsadó volt az angol építésvezetők mellett. 1872-ben a cég
csődöt jelentett, és Puskásnak új munka után kellett néznie.
1873-ban Bécsben világkiállítást tartottak. Puskás
tudta, hogy milliókat várnak a városba a nagy eseményre. Ezért egy Londonban
látott cég mintájára - elsőként Közép-Európában - utazási irodát nyitott. A
kiállítás ideje alatt kedvezményes menettérti vasútjegyeket árusított,
amelyekhez szállodai, vendéglői utalványok és kiállítási belépők tartoztak. A
vállalkozás sikeres volt, megtakarított jövedelméből 1874-ben Amerikába
hajózott. Itt a Colorado mentén földeket vásárolt és aranybányát nyitott. Mikor
egyik munkatársa új, gazdagnak tűnő aranylelőhelyre bukkant, Puskás Chicagoban
egy vegyészt bízott meg az innen nyert ércdarab vizsgálatával, majd az ércet
otthagyva Philadelphiába utazott üzleti ügyben. Itt fordítja a véletlen végképp
az üzletembert a műszaki tudományok felé. Egy új találmányról hall, mely
fűtőanyag nélkül végez munkát. Gyanút fog, a feltalálóéval szomszédos házat
megveszi, és a kerítés alatt alagutat fúrva egy éjszaka alulról bejut a féltve
őrzött műhelybe. Kiderül a csalás: a gépet valójában sűrített levegő mozgatja. A
feltaláló hiába ígér hárommillió dollárt a hallgatásért, Puskás leleplező cikket
jelentet meg. Ezzel három hónap telt el, közben nem a Chicagoban hagyott ércről
kiderült, hogy igen gazdag aranyban. Ám régi és új lelőhelyét egyaránt
elfoglalták időközben az élelmesebb aranyásók.
Puskás 1876-ban rövid időre visszatért Európába.
Londonban és Bruxellesben távíróhálózat építési vállalkozásba kezdett. Olyan
távíróközpont kiépítését tervezte, melynek kapcsolótábláján a város gyárainak és
hivatalainak vonalai nem csak a távírdával, de egymással is összekapcsolhatók.
Az elgondolást azonban az üzletemberek túl drágának tartották. Ekkor jött a hír,
hogy a philadelphiai világkiállításon A. G. Bell új találmányt mutatott be: a
telefont. Puskás azonnal odautazott, hogy megnézze. Úgy látta, a távírdaközpont
helyett valójában telefonközpontot kell teremteni. Pénze, kísérleti lehetősége
azonban nem volt elegendő, ezért felkereste T. A. Edisont és „találmány-gyárát”,
a New York melletti Menlo Parkban. Edisont meggyőzte arról, hogy a telefon nem
tökéletesített távírda, hanem egy olyan eszköz, amelyet a nagy nyilvánosság
számára kell hozzáférhetővé tenni, telefonközpont segítségével. Így 1876 őszétől
1877 nyaráig dolgozott a Menlo Park-i műhelyekben Edison mellett a
telefonközpont tervén, amit végülis elkészített, de formálisan nem
szabadalmaztatott.
1877 nyarán Edison európai megbízottja lett.
Londonban a fonográf honosításán dolgozott. Kiállításokat, bemutatókat
rendezett. Székhelyét 1878-ben Párizsba tette át, ahol az első telefonhálózat és
központ építési munkáit irányította. Ekkor képezte ki huszárfőhadnagy öccsét,
Ferencet, aki féléves párizsi tartózkodása alatt megismerte a hálózat és központ
építésének műszaki, üzleti és szervezési munkáit. Edison egyetértésével Puskás
Ferenc kizárólagos jogot kapott a monarchia területén, telefonközpont építésére.
1879 nyarán a két testvér együtt tér haza tőkés
társakat keresni a budapesti távbeszélő hálózat építésére - sikertelenül. Így
Tivadar költségén kezdték meg az építés munkáit, amivel 1881-ben készülnek el.
Puskás Tivadar eközben 1879 októberétől az Edison Társaság igazgatósági tagja
lett, Párizsban önálló szabadalomértékesítő ügynökséget nyitott, villanymotorral
kormányozható léghajókísérleteket folytatott, és egy cseh mérnökkel terveztetett
villamosautóján közlekedett. 1880-ban Londonban házasságot kötött a már
Kolozsvárott megismert Vetter von Lillien Sophie grófnővel, gróf Török József
elvált feleségével. (Egyik házassági tanújuk a walesi herceg, a későbbi VII.
Edward angol király volt, aki lelkesedett a technikai újdonságokért.)
Az 1881-es párizsi elektromossági kiállításon
Puskás rendezte az Edison vállalatok bemutatóját. A nagy szenzáció a fonográf és
a villanyvilágítás volt. A párizsi elektromos világítás kiépítésére Puskás
részvénytársaságot alapított, s a Nagyopera kivilágítását még ebben az évben meg
is valósították. De szerepelt a kiállításon a párizsi Általános Telefontársaság
is, mely részvénytársaság Puskásnak, vezető szakemberüknek elgondolása szerint a
kiállítási pavilon és a Nagyopera között telefonkapcsolatot épített ki, amin
keresztül egyszerre 16 vendég hallgathatta egyenesben az előadást. Innen már
csak egy lépés volt a
telefonhírmondó. Előbb azonban Puskás London elektromos világításán (1882),
és a madridi távbeszélő hálózat tervein (1883) dolgozott. Öccse, Ferenc halála
(1884. március 22.) után felszámolja vállalkozásait, irodáját és családjával:
feleségével és két kislányával hazaköltözik Budapestre.
1884 tavaszán átvette a Budapesti
Telefonhálózatot. Néhány év múlva felszereltette az első nyilvános állomásokat,
modernizálta a hálózatot és a készülékeket, újabb három központot rendezett be.
Mindez szinte felemésztette vagyonát, melynek maradékával 1885-ben
aranybányászatba kezdett Abrudbányán. Mivel ez sem sikerült, 1885 őszén eladta a
telefonvállalat egyharmad részét.
1886-ban olajkutatásokba kezdett Zsibó környékén.
A Szamos parton mintaszerű, szociális létesítményekkel ellátott olajkutató
telepet épített fel. Családjával együtt odaköltözött. Bár költséges,
mélyfúrásokat végeztetett, mégsem találtak megfelelő mennyiségű olajat.
Mindössze a dús előfordulású földviasz (ozokerit) feldolgozására számíthattak.
Termékük, a fekete gyertya azonban a befektetett tőke kamatait sem hozta vissza.
Családja, felesége öröksége révén Grazba
költözött. Puskás Tivadar pedig magányosan és szegényen visszatért Budapestre,
ahol közben a csőd szélére jutott „Budapesti Telefonhálózat, Puskás Tivadar és
Társai” cég. Baross Gábor ipari és kereskedelemügyi miniszter azonban felismerte
a telefonban rejlő lehetőségeket, államosította a telefonhálózatot, s egyúttal
bérbe is adta Puskás Tivadarnak. Így a további korszerűsítéseket már állami
pénzen végezték. Puskás emellett a víz alatti robbantások újféle rendszerét
dolgozta ki, melyet akkor nem találtak megfelelőnek, ám az utókor ezt az elvet
alkalmazza.
Puskás 1892 júliusában az Osztrák-Magyar Monarchia
Szabadalmi Hivatalában, majd a következő hónapokban még 18 országban jelentette
be „Új eljárás telefonújság szervezésére és berendezésére” megnevezéssel a
Telefonhírmondó szabadalmát. 1893. február 15-én megindult a telefonhírmondó
szolgálat Budapesten. Puskás Tivadar újra a középpontba került, Európa, sőt
Amerika érdeklődése is felé fordult. Üzleti útra készülődött, de március 16-án
Hungária szállóbeli lakásán szívrohamban meghalt.
CSONKA JÁNOS
(Szeged, 1852. jan. 22. – Budapest, 1939. okt.
27.)
A jelenleg üzemeltetett sok száz millió benzinmotorokon ma is olyan
karburátor van, melynek alapgondolatával – Bánki Donáttal együtt – ők
ajándékozták meg a világot és elsőként szabadalmaztatták 1893. február 11-én, a
két évvel korábban megkezdett kísérletek alapján, gyártásra éretten.
Tsonka Vince jóhírű szegedi „gépépítő” kovácsmester hetedik
legkisebb gyermekeként született. Már ifjú korában is érdeklődéssel figyelte a
műhelyben folyó munkát, ahol finommechanikai technológiát igénylő orvosi
műszerek is készültek. Versecen végezte az elemi iskolát és a gimnázium alsó
négy osztályát, „I. rendű eredménnyel”. Itt a német mellett latint is tanult,
ami később segítségére volt a francia nyelv elsajátításában. Ezután a szakmai
képesítés megszerzése végett édesapja műhelyében tanult 19 éves koráig. Utána az
alföld-fiumei vasút szegedi főműhelyében dolgozott. Szegedről 1873-ban
Budapestre költözött és a Magyar Államvasutak fűtőházában vállalt munkát.
Az itthon megszerzett szakmai ismeretek és a német, valamint francia
nyelvtudás birtokában, megvalósította régi tervét: 1874-ben, a maga erejében
elindult külföldi tanulmányútra. Az első állomás Bécs: az Österreichische
Staatseisenbahn Gesellschaft kötelékébe lépett. A császárvárosban nem csak a
technikai továbbképzés lehetőségeit használta ki, hanem mindent tanulmányozott,
ami természettudományos és általános műveltségét gyarapíthatta: múzeumokat,
könyvtárakat, kiállításokat látogatott. A tanulmányút további állomásai:
Korneuburg, majd St. Pölten utána Zürichben a világhírű Escher Wyss vállalatnál
helyezkedett el. 1875-ben Párizsba érkezett, ahol rövid megszakításokkal közel
két évet töltött el. Itt a Journaux-Leblond gyárban vállalt munkát. Egy kisebb
párizsi nyomdában tanulmányozhatta a Lenoir-motort és felismerte a belső égésű
motorok jelentőségét. Közben átment Angliába is és bejárta Londont, valamint más
angol nagyvárosok ipari központjait. 1876 őszén visszatért Párizsba, ahol
megtudta, hogy a budapesti Műegyetem pályázatot írt ki tanműhelyének vezetői
állására.
Csonka János sürgősen hazautazott. A műhely vezetésével őt – 32
pályázó közül a legfiatalabb, de idegen nyelveket beszélő, világlátott, nagy
gyakorlattal rendelkező, alig 25 éves fiatal szakembert – bízták meg. Működését
1877. február 11.-én kezdte meg. A tanműhelyben kezdetleges állapotokat talált
és a személyzet is hiányos volt. Az egyetem vezetősége szívesen fogadta azt az
ajánlatát, hogy saját költségére alkalmaz szakmunkásokat, ha a tanműhely gépein
végzett munkájukat a maga céljaira is felhasználhatja, elsősorban újítások és
találmányok kivitelezésére. Mivel a műhely számára külföldről beszerzett
atmoszférikus gázgép és petróleummotor nem működött kifogástalanul, maga fogott
hozzá egy tökéletesebb gázmotor megszerkesztéséhez, és azt 1879-ben meg is
építette. A több eredeti megoldást mutató első magyar gázmotor kitűnően működött
és igazolta, hogy az invenciózus fiatal feltaláló nem csak jó tervező, hanem
kiváló technológus és kivitelező is. Ezt az első nagy sikerű alkotást
találmányok hosszú sora követte, így 1882-ben a vegyes üzemű gáz- és
petróleummotor, amely szintén kifogástalanul működött.
A Csonka-motorok híre hamar túljutott az egyetem falain, így
történt, hogy Mechwart András a Ganz-gyár vezérigazgatója, 1887-ben Csonka
Jánost kérte fel az előző évben (gyárvásárlás révén) a vállalat tulajdonába
került külföldi motorok üzemképessé tételére. Ez a tény döntő jelentőségű volt:
egyrészt közvetlen kapcsolatot létesített a Műegyetem és az egyik legnagyobb
ipari vállalat között, másrészt ezzel indult meg a később barátsággá fejlődött
együttműködés közte és a gyár fiatal mérnöke: Bánki Donát között. A motorok
áttervezése sikerült, és azok Ganz-motor néven kerültek forgalomba, azzal a
kiegészítő felirattal, hogy Bánki és Csonka szabadalmainak felhasználásával
készültek (ún. Bánki-Csonka motorok). A következő években közös szabadalmaik
hosszú sora jelent meg, igazolva a gyümölcsöző együttműködést. A legnagyobb
jelentőségű találmányuk kétség kívül a karburátor volt. Ezen már tűszabályozás,
féklevegő bevezetés és pillangószelep volt. A Bánki-Csonka porlasztót az 1900.
évi párizsi (és az 1958. évi brüsszeli ) világkiállításon is bemutatták. Nagy
sikerű közös találmányaik közül még meg kell említeni a gázkalapácsot és az
automatikus csőgyújtással dolgozó motort.
A századforduló táján mindketten új feladatokat kaptak a
Műegyetemen: Bánki Donát tanszékvezető tanár lett, Csonka Jánosnak pedig az
egyetem új mechanikai- technológiai laboratóriumát kellett berendeznie, így mint
feltalálók is különváltak, de barátságuk és együttműködésük sohasem szűnt meg. A
kimagasló műszaki alkotásokkal párhuzamosan Csonka János elévülhetetlen
érdemeket szerzett a magyar műszaki felsőoktatás gyakorlati részének folyamatos
korszerűsítésével is. Világhírű műegyetemi tanárok voltak barátai és
feltalálótársai, a külföldi kiválóságok közül a barátai közé tartozott Robert
Bosch. Találmányok hosszú sora jelezte még az oktatás mellett végzett
tevékenységét. Tervezett és készített papír- és szövetszakítógépet, számos
műszert és mérőberendezést, amiket határainkon túl is használtak. Kedvelt
területe volt a motorszerkesztés mellett a gépjárműtervezés. A Magyar Posta
számára készített motoros triciklit, majd gépkocsit, amely mint postaautó 1905.
május 31.-én indult sikeres próbaútjára. Innen számítjuk a magyar autógyártás
kezdetét. De ő tervezte és készítette az első hazai kompresszoros motort,
tűzoltó-, csónak-, bányamozdony- és sínautómotort, személygépkocsit és
autóbuszt. Ő alkalmazta először a motorgyártásban az alumíniumot, a vezérelt
szívószelepet, a nagyfeszültségű mágnesgyújtást. Műszaki irodalmi
tevékenységének eredménye: az első magyar automobil szakszótár. Csonka János
érdemeit mind a Műegyetem, mind a magyar mérnöktársadalom hálával ismerte el, és
nyugdíjazása előtt 1924-ben, a Mérnöki Kamara feljogosította a gépészmérnöki cím
használatára.
Nyugdíjaztatásakor házának alagsorában szerény gépműhelyt rendezett
be, a saját maga készítette szerszámgépekkel. A műhely első munkásai fiai voltak
(közülük Pál építészmérnök, János és Béla gépészmérnök). Amikor a sok
megrendelés halaszthatatlanná tette a bővítést, a műhely egy része a
Műegyetemmel szemben lévő raktárhelyiségbe költözött. Szociális érzékére
jellemző, hogy a 30-as évek világgazdasági válsága idején sem alkalmazott
létszám-, vagy bércsökkentést. A gépműhely rohamosan fejlődött, és az
összlétszám 1938-ban már 300 főre emelkedett. Ekkor merült fel a gyáralapítás
gondolata, és maga is nagy kedvvel vett részt a Fehérvári úton építendő motor-
és gépgyár tervezésében. A gyár építése azonban még meg sem kezdődött, amikor
rövid betegség után meghalt. Aktivitására jellemző, hogy közel nyolcvannégy éves
korában, 1935-ben nyújtotta be utolsó szabadalmát egy motoros gépcsoportra, a
„Hordozható, szétszedhető láncfűrész-berendezés”-re. Emlékét több szobor,
emlékmű és utca őrzi. Születésének 130 éves évfordulóján a Budapesti Műszaki
Egyetem járműgépészeti intézetének laboratóriuma az ő nevét vette fel.
(1856 – 1943)
Nikola
Teslában a háromfázisú villamos-energia rendszer feltalálóját és megvalósítóját
tiszteljük, kétségkívül a második ipari forradalom egyik legzseniálisabb alakja
volt. 1856-ban
született Horvátországban egy szerb ortodox pap fiaként. Ausztriában és
Csehországban tanult, de éppen Budapesten tartózkodott, amikor a forgó mágneses
mező és az indukciós motor ideája megfogalmazódott benne. Párizsban az Edison
társaságnak dolgozott, majd 1884-ben 28 éves korában áthajózott Amerikába.
Amikor megérkezett 4 cent, néhány saját vers és egy repülő szerkezet terve volt
a zsebében. A következő évben a Westinghouse cég feje megvásárolta Tesla
háromfázisú dinamójának, transzformátorának és motorjának a szabadalmi jogát, és
ezzel kezdetét vette a küzdelem Edison egyenáramú és Tesla-Westinghouse
váltóáramú rendszere között.
Ma már nehéz megérteni, hogyan védelmezhette egy
olyan technikai zseni, mint Edison az egyenáramú rendszert a váltóáramúval
szemben. A technika-történészek határozottan állítják, hogy ha beleilleszkedünk
a kor műszaki ismeretkörébe és gondolkodásmódjába, Edison álláspontját nagyon is
megalapozottnak kell tartanunk. A feszültség transzformálhatóságának a
jelentőségével a veszteségek csökkentése érdekében ő is pontosan tisztában volt,
de úgy gondolta, hogy ezt az egyenáramú rendszerben is meg lehet oldani. Tesla
fellépése idején azonban a kérdés még nyitva volt, és Tesla technikai
zsenialitását nem is értékelhetnénk méltóképpen, ha erről megfeledkeznénk. A
Westinghouse cég gondoskodott az 1893-as chicago-i expo kivilágításáról, és nagy
sikert aratott vele.
Ez a siker jelentős
szerepet játszott abban, hogy a Westinghouse nyerte meg az első Niagara erőműre
kiírt pályázatot, amely Tesla szabadalmai alapján készült el és az ő nevét
viselte. Az erőmű 1896-tól látta el Buffalo-t árammal.
Ezek a sikerek azonban nem elégítették ki Tesla
száguldó fantáziáját. Sokkal ambiciózusabb álmot dédelgetett magában, az
üzemanyag nélküli motor tervét, ami fölöslegessé tett volna erőművet, hálózatot
egyaránt. Tesla sohasem mutatott be ilyen motort a nyilvánosság előtt. De
sokszor nyilatkozta a sajtóban, hogy a feladatot lényegében megoldotta. A
sajtónyilatkozataiból, a magánleveleiből és főleg a szabadalmaiból kell
kihámoznunk, milyen megoldásra célzott. Ezekből a dokumentumokból mindenekelőtt
kiderül, hogy az "üzemanyag nélküli motor" elnevezés, ami magától Teslától
származik, ebben a formájában félrevezető. Kizárólag az indokolja, hogy egy
újságcikk címében röviden és provokatívan kellett megnevezni a szerkezetet, amit
megálmodott. Valójában olyan motorra gondolt, amelyik képes üzemanyagként
hasznosítani az anyagnak azokat a formáit, amelyek a közönséges földi
körülmények között mindenütt jelen vannak. Elég ezt a tényt figyelembe venni és
máris látjuk, hogy Tesla motorjának nem kell szükségképpen megsértenie a
termodinamika egyik főtételét sem.
A technikai elgondolás az öngerjesztés elvén
alapult. A generátor tekercseiben a Lorentz-erő következtében jön létre az áram,
amikor a tekercs mágneses mezőben forog. De a létrejövő áram — ha egyszer
megindult, — maga táplálhatja azt az elektromágnest, amelyik az őt generáló
mágneses teret hozza létre. Ha kiderülne, hogy ehhez a folyamathoz, plusz még a
tekercsek forgatásához kevesebb energia is elég, mint amennyi termelődik, akkor
előttünk áll az üzemanyag nélküli motor.
Tesla Faraday egyik találmányához, a
Faraday-koronghoz nyúlt vissza. Egy réz korongot állandó mágnes fölött
forgatunk. A nyilakkal jelzett irányban áram indul meg, amely táplálja a
villanykörtével szimbolizált fogyasztót. Ha a korong forgatását abbahagyjuk, de
a villanykörte helyébe áramforrást kapcsolunk, akkor a korong forogni kezd —
generátor üzemmódból motor üzemmódba térünk át.
Az öngerjesztés elve nem Tesla találmánya. Ezt
akkor már nagyon jól ismerték. Tesla fő célkitűzése az volt, hogy az
öngerjesztés hatékonyságát jelentősen megjavítsa. A javulásnak abban kellett
megmutatkoznia, hogy ha külső erővel forgásba hozzuk a motort, majd abbahagyjuk
a forgatást, milyen hosszú ideig fog tovább forogni önmagától. A szerkezet akkor
válik üzemanyag nélküli motorrá, ha a forgás sohasem áll le (vagyis végez
legalább annyi munkát, amennyi a súrlódási veszteségeket kompenzálja). Minden
jel arra mutat, hogy Tesla ezt a célt elérhetőnek vélte. A The Electric Engineer
egyik 1891 évi számában Tesla mélyenszántó analízist publikált Faraday
korong-generátoráról, amelyben megjelölte a tökéletesítés konkrét útját. Egyebek
között olyan nagy keresztmetszetű mágnest alkalmazott, amely nagyobb átmérőjű
volt, mint a korong, és teljesen lefedte. De a leglényegesebb újítása az volt,
hogy a rézkorongot szigetelőanyagból készített koronggal helyettesítette,
viszont egészen speciális geometriájú tekercseléssel látta el, amelynek "negatív
önindukciója" volt. Mint tudjuk, a szokásos tekercsekben az indukált feszültség
a gerjesztő feszültség ellen hat. Tesla tekercselése azonban fordított irányban
működött, és ő ezt kísérletileg igazolta is. A cikkben még azt is megjegyzi,
hogy ezeknek az elveknek az alapján több olyan gépet is készített, amelyekben
„az áram, ha egyszer elindult, nemcsak fenntartotta magát, hanem még növekedett
is”. Tesla tisztában volt vele, hogy üzemanyag nélkül még a legtökéletesebb
visszacsatolt Faraday-korong sem képes működni, azonban a lehetséges üzemanyagra
vonatkozó elképzelései az anyagnak és az elektromosságnak olyan felfogásán
alapultak, amelyek mára már tökéletesen elavultak.
Tesla előbb említett cikke 1891-ből származik,
amikor az atomfizika, a kvantumelmélet, a szilárdtest-fizika még egyáltalán nem
létezett. A Maxwell-féle elektrodinamika természetesen ismert volt, ezért tudta
Tesla kidolgozni a probléma bizonyos szerkezeti-technikai oldalát. Az
üzemanyag-kérdés azonban az anyagszerkezet körébe tartozó probléma, amelyről
Maxwell elektrodinamikája lényegében semmit sem mond, de olyat biztosan nem,
amit ma igaznak fogadhatunk el. Ez a magyarázata annak, hogy az üzemanyag
kérdésében Teslának meg kellett maradnia a metafora szintjén. Több helyen is
elmondta, hogy szerinte mihez hasonlatos az a folyamat, amely az üzemanyag
nélküli motorjában lejátszódik. Ez az elképzelés lényegében szó szerint Tesla
egy 1900-ban keletkezett írásából:
„Képzeljük el, hogy egy tartályt helyezünk el egy
tó fenekén és kiszivattyúzzuk belőle a vizet. Tudjuk, hogy amikor engedjük, hogy
a víz újra megtöltse a tartályt, elvben munkavégzés történhet, de egy
szemernyivel sem több, mint amennyit a kiszivattyúzásra fordítottunk.”
A víz és a tartály csupán hasonlat, igazából a
tökéletesített Faraday-dinamó lebegett a szeme előtt. Így folytatja:
„A hő például a folyadékhoz hasonlóan bizonyos
általános mechanikai törvényeknek engedelmeskedik, de nem egészen pontosan
olyan, mint a folyadék — energia, amely átalakítható az energia más formáivá,
amikor egy magas szintről alacsonyabbra esik le. Tegyük fel, hogy a víz is,
amikor bejut a tartályba, átalakul valami mássá, amit nagyon kis energia
ráfordítással el lehet távolítani belőle. Például átalakulhat oxigénné és
hidrogénné.”
Tesla azt már sehol sem részletezte, hogy
konkrétan a tökéletesített Faraday-dinamó hogyan realizálja ezt az elgondolást.
Minden bizonnyal volt elképzelése erről is, de nem tudjuk, milyen. Azonban
bizonyos, hogy az elképzelése nem alapulhatott máson, mint a kor fizikai
világképén, amiről ma már tudjuk, hogy éppen a Tesla szempontjából
leglényegesebb ponton bizonyult tévesnek Nagyon valószínű ugyanis, hogy Tesla
gondolatvilágában a példabeli víz szerepét az elektromágneses éter töltötte be,
ahogy azt akkoriban, a relativitás-elmélet létrejötte előtt elképzelték. A
szerkezet funkciója az volt, hogy a beáramlott étert "felritkítsa", és ezáltal
lehetővé tegye, hogy a beáramlás során munkavégzés történjen - az elgondolás
szerint nagyobb, mint amennyit a „felritkítás” követel. Ez az elképzelés nem
különbözik lényegesen attól, ahogy a robbanómotor hasznosítja a szénhidrogének
belső energiáját. Ha helyesen rekonstruáljuk Tesla elképzeléseit, akkor azt
mondhatjuk, hogy Tesla „étermotort”; akart létrehozni. A felfedezők, akik olyan
tájakra merészkednek, ahol előttük még senki se járt, joggal vívják ki a
csodálatunkat és a rokonszenvünket - lényegében függetlenül attól, hogy mit
hoznak haza a hátizsákjukban. Tesla is ilyen ember volt. De ennek a ténynek nem
szabad elhomályosítania a tisztánlátásunkat. Tesla az üzemanyag nélküli motor
tervét olyan spekulatív elképzelésekre alapozta, amelyeket a fizika fejlődése
nem igazolt.
Tesla úgy képzelte, hogy azt az energiát, ami a
Faraday-dinamót működtetné, pusztításra is fel lehetne használni (Pedig
békeszerető ember volt. Egyszer azzal váltotta ki az amerikai közvélemény
rosszallását, hogy nem vállalta, hogy egy gyilkos perében, amelyik
halálbüntetéssel is végződhetett, esküdt legyen.) Itt is volt olyan reális
kiindulópontja, mint a tökéletesített Faraday-dinamó: Ő állított elő a technika
történetében először olyan intenzív nagyfrekvenciájú elektromágneses teret,
amelyben a katódsugár csövek maguktól is elkezdtek világítani. Valószínűleg a
két jelenséget - az elektromágneses térenergiát és a Föld töltésrezgéseit, -
kombinálta Tesla azzal a feltételezéssel, hogy a mindenütt jelenlévő éter belső
energiájának a rovására egy viszonylag kis gerjesztésnek, mint egy „szikrának” a
segítségével óriási robbanást lehet előidézni. A század első évtizedében Tesla
erőfeszítései a vezeték nélküli energiaátvitel megvalósítására összpontosultak,
de az évtized közepe táján mély depresszió vett rajta erőt, amiben sok különböző
tényező játszott közre: a rivális Marconi sikerei a rádiózásban, financiális
problémák, a tudományos világ elutasító magatartása. És ekkor, 1908. jún. 30-án
Közép-Szibériában, a Tunguzka folyó körzetében iszonyatos robbanás következett
be, amelynek ereje 10-15 megatonna TNT-vel lehetett egyenértékű. Minden
valószínűség szerint meteor volt, noha meteorkrátert máig se találtak. A
történetbe pedig azért kerül be ez az esemény, mert olyan híresztelések keltek
szárnyra, hogy talán az elkeseredett Tesla hozta működésbe pusztító
energia-fegyverét.
Nikola Tesla 1943. január 7-én hunyt el New York
City-ben. A St. John katedrálisban százak vettek részt a gyászszertartásán.
Három Nobel-díjas közös táviratban fejezte ki tiszteletét „a világ egyik
legkiemelkedőbb szelleme előtt, aki a modern idők jelentős technológiai
eredményeinek a megszületésénél bábáskodott.”
KANDÓ KÁLMÁN
(Budapest, 1869. júl. 10. – Budapest, 1931. jan.
13.)
Gimnáziumi tanulmányait Budapesten, a régi fasori luteránus, majd a gyakorló
főgimnáziumban végezte. A budapesti Műegyetemen 1892-ben kitűnő minősítésű
gépészmérnöki oklevelet szerzett.
A fiatal mérnök, egy év katonai szolgálat után, a franciaországi „Compagnie
de Fives-Lille” villamos gyárban kezdett dolgozni, kiváló eredménnyel: indukciós
motorok méretezésére teljesen új számítási módszert dolgozott ki. Sikereinek
hírére Mechwart András, a Ganz-gyár ekkori vezérigazgtója – aki bölcs
előrelátással már 1878-ban felállította a Ganz elektromos osztályát – hazahívta.
A 25 éves Kandó 1894-ben itt kezdett dolgozni. 1895-ben az osztály vezetője,
majd két év múlva igazgatóhelyettes lett. A rendkívül gyors előmenetel mögött a
fiatal mérnök zsenialitását jelző teljesítmények voltak, pl.: igen rövid idő
alatt megtervezte a gyár jó hírnevét öregbítő indukciós motorcsaládot.
1897-ben Amerikában tanulmányozta a Baltimore et Ohio Vasúttársaság
1895-ben üzembe helyezett első 600 V-os egyenáramú mozdonyait, villamosítási
rendszerét. Kandó azzal a meggyőződéssel jött vissza, hogy nagyvasutak
villamosítását ilyen kis feszültséggel megoldani nem lehet.
A Ganz-gyárban már 1892-től folytak kísérletek villamos vontatással.
1896-ban épült meg egy 800 m hosszú 1 m-es nyomtávú próbapálya. Kandó
felismerte, hogy az indukciós motorok vasúti vontatásra alkalmassá tehetők,
kezdeményezésére és az ő vezetésével kezdtek foglalkozni a háromfázisú villamos
vonatással. Az első háromfázisú villamos vasútjuk 1898-tól üzemelt a Genfi-tó
mellett, Evian les Bains fürdőhelyen.
A Ganz-gyár – kedvező kísérletei alapján – vállalkozott az
olaszországi Valtellina vasút villamosítására, amit akkor a legtöbb nagy vezető
európai cég túl kockázatosnak talált. A rendkívül nehéz terepviszonyok miatt ez
a vonal alkalmas volt arra, hogy a gőzüzemmel szemben a villamos vontatás
előnyeit bizonyítani lehessen. A 106 km-es vonal villamosítása – Kandó
javaslatára – 3 kV-os 15 Hz frekvenciájú háromfázisú árammal történt. A rendszer
szinte minden lényeges elemét, beleértve a motorkocsikat, mozdonyokat is, a
Ganzban fejlesztették és gyártották.
A feladat nagyságának jellemzésére alkalmasak Verebély László
műegyetemi professzor szavai: „Csak a 28 éves lángész rajongó optimizmusa és
akadályt nem ismerő tettrekészsége indokolhatja azt a merészséget, amellyel
Kandó a feladat megoldását 15 periódusú forgóáramú rendszerben és az akkori
viszonyok között még fantasztikusnak látszó 3000 V feszültséggel vállalta, és az
elektrotechnikai ipar akkori fejletlensége, valamint a berendezés minden
részletének újszerűsége folytán eléje tornyosuló nehézségektől vissza nem riadva
a töretlenútnak nekivágott.”. A sikert valóban Kandó Kálmán személye
biztosította, aki mind a villamos, mind a gépészeti tervezést és a gyártást is
vezette. Neve azóta elválaszthatatlan a vasúti villamos vontatás történetétől.
33 éves volt, amikor a Valtellina vasutat 1902-ben megnyitották. Ez volt Európa
első villamosított vasúti fővanala, és a világ első nagyfeszültségű váltakozó
árammal villamosított vasútvonala!
A Valtellina vonal kedvező üzemét látva az olasz kormány, a vasutak
államosítása után, 1907-ben 2000 km vasútvonal villamosítását rendelte el, a „Sistema
Italiana”-nak nevezett Ganz-Kandó rendszerrel. A feladat megoldására megvették
Kandó szabadalmát, és amerikai tőkével részvénytársaságot hoztak létre „Societa
Italiana-Westinghouse” néven, továbbá egy mozdonygyárat építettek Vado
Ligure-ben, amelynek vezetésére és a mozdonyok tervezésére Kandó Kálmánt kérték
fel. Ebben az időben történt, hogy a Ganz részvényeinek többségével rendelkező
Hitelbank vezetői nem értettek egyet a gyár további vasútvillamosítási
tevékenységével. Sajnálatos módon a bank illetékesei nem ismerték fel a további
vállalkozásokban rejlő gazdasági előnyöket, azt a kamatoztatható tőkét, amit a
sikeres, de természetesen költséges fejlesztési eredmény jelentett.
Kandó, miután itthon nem remélhette törekvéseinek megvalósítását,
Olaszországban viszont nagy lehetőség kínálkozott rendszerének
továbbfejlesztésére, 1907-ben családjával Vado-Ligure-be költözött, és 1915-ig
itt tevékenykedett. Közel 700 mozdony készült Kandó közreműködésével, tervei
alapján. A járművek és a rendszer üzemkészségére jellemző, hogy 1954-ben még
több mint 500 ilyen mozdony teljesített szolgálatot. Kandó kiemelkedp munkáját
az Olasz Koronarend „Commendatore” címmel járó kitüntetésével ismerték el.
Az első világháború kitörésekor Kandó hazajött. 1915-től, tartalékos
hadnagyként, a bécsi hadügyminisztériumban a Monarchia vasútjainak
szénellátásával kellett foglalkoznia. Emlékirataiban tett javaslatot a
leggazdaságtalanabb szénfogyasztó, a gőzüzemű vasút villamosítására.
Javaslatában rögzítette, hogy ezt csakis az országos energiagazdálkodáson belül
lehet megoldani olyan rendszerrel, amely az 50 Hz frekvenciájú áramot
közvetlenül tudja a mozdonyon használni. Ezzel a felismeréssel évekkel előzte
meg az akkori műszaki világ kiválóságait, akik ezen alapvető megállapítást csak
1924-ben az első londoni energia-világkonferencián nyilvánították a
vasútvillamosítás elérendő céljául.
A MÁV és a Ganz gyár kérésére Kandót 1917-ben felmentették a katonai
szolgálat alól. Visszatért Budapestre, és 1922-ig a Ganz és Társa Waggon és
Gépgyár műszaki- majd vezérigazgatója volt, egyidejűleg megkezdte másik
vontatási rendszerének kidolgozását, amely világsikert szerzett hazájának, a
Ganz-gyárnak és önmagának. Miután saját kérésére a vezetői teendők alól
felmentették, 1922-től a Ganz-féle Villamossági Rt. Műszaki tanácsadójaként
kizárólag az új villamos mozdonyok tervezési munkáit irányította. 1923-ban
elkészült az első 2500 LE-s kísérleti fázisváltós mozdony. Elindult egy sok
fejtörést és fáradságos munkát igénylő kísérletsorozat, amellyel Kandó
bebizonyította az 50 periódusú vontatás előnyeit. A tapasztalatok alapján
átalakított járművel 1928-ban folytatódtak az üzemi próbák. A próbaüzem sikeres
eredményeit látva határozta el a MÁV a Budapest-Hegyeshalom vasútvonal
villamosítását.
Két mozdonytípus készült személy- és tehervonati forgalomra. Az új
mozdonyoknál mind a villamos, mind a járműszerkezeti rész minden lényegesebb
alkatrészét Kandó maga tervezte. A villamos berendezés leglényegesebb eleme egy
újfajta villamos gép: a fázisváltó volt. Ez a különleges szinkrongép a
munkavezeték 16 kV 50 Hz egyfázisú áramát az indukciós hajtómotorok számára
többfázisú kisfeszültségű árammá alakította át. A mozdonynak négy szinkron
sebességfokozata volt.
Kandó ebben az évtizedben más feladatokkal is foglalkozott. 1920-ban
kapott megbízást háromfázisú mozdonyok tervezésére az olasz saronnói gyár
részére. 1926-ban 4000 LE-s egyenáramú mozdonyok készültek a párizs-orleans-i
vonalra. Az osztrák floridsdorfi gyár 16 2/3 periódusú fázisváltós mozdonyaihoz
villamos berendezést rendelt. Az amerikai Westinghouse-gyár a 20-as években
kötött szerződést Kandóval különleges feladatok megoldására.
A megfeszített munka felőrölte erejét, és 62 éves korában váratlanul
elhunyt. 50 periódusú vontatási rendszerének teljes megvalósulását már nem
láthatta. Úttörő munkájának sikerét bizonyítja, hogy 1932-től 32 db 2500 LE-s
fázisváltós Kandó-mozdony közel 40 évig teljesített szolgálatot a MÁV
hegyeshalmi, első villamosított fővonalán.
Kandó Kálmán széles látókörű, nagy műveltségű és munkaképességű,
sokoldalú műszaki tehetség volt. 1894 és1931 között Magyarországon 70
szabadalmát lajstromozták. A jelentősebbeket több európai országban valamint az
USA-ban és Japánban is érvényesítette. Az MTA 1921-ben Wahrmann-díjjal tüntette
ki. A budapesti József Műegyetem 1922-ben Kandót a gépészmérnöki és
elektrotechnikai gyakorlat és tudomány terén szerzett kiváló érdemei
elismeréséül a műszaki tudományok tiszteletbeli doktorává avatta. Az MTA
1927-ben lev. tagjává választotta. 1930-ban a „magyar műszaki tudomány
fejlesztése terén kifejtett korszakalkotó működése” legfelsőbb elismeréséül a „Corvin-Koszorú”-val
tüntették ki.
Anyanyelvén kívül beszélt németül, franciául és olaszul. Kimagasló
érdemeit több világrészben is elismerték. Hírneve már a század elején túlnőtt
határainkon, és elismerése az ídők folyamán csak erősbödött. Az 1951-ben,
Annacy-ben tartott nemzetközi konferencián a vasútvillamosítás kiváló szakértői
egyöntetűen ismerték el Kandó úttörő munkásságát az 50 periódusú
vasútvillamosítási rendszer megteremtésében.
Kandó ragyogó képességeit elsősorban a villamos vontatás területén
mutatta meg, de nem volt olyan műszaki kérdés, amelyhez ne tudott volna érdemben
hozzászólni. Széles körű elméleti tudás, mindig eredeti elgondolások, kivételes
matematikai készség és emlékezőtehetség jellemezték. Neve elválaszthatatlan a
villamos vontatás történetétől, amelynek két fejezetét ő írta: a 3 kV
háromfázisú és a 16 kV fázisváltós rendszer élete legjelentősebb alkotásai,
amelyekkel korát messze megelőzve világviszonylatban is teljesen újszerű, merész
és úttörő volt.
(Budapest, 1898. febr. 11. – La Jolla, 1964. máj.
30.)
A háború alatt tiszti iskolába járt, majd a háború után a budapesti Műegyetem,
később a berlini műegyetem hallgatója volt. Berlinben azonban Einstein, Planck,
Laue, Schrödinger, a bontakozó atomfizika hatására a fizikával kezdett
foglalkozni. Így lett fizikus.
A fizikus Bruno Pontecorvo szerint – aki az atombomba-programban
dolgozott vele – inkább feltaláló volt, mint kutató. Jack Monod, Nobel-díjas
biológus viszont úgy vélte, hogy egyénisége mélyén biológus volt. Munkatársai
körében Generális volt a gúnyneve. „Szilárd Leó egy dologra ügyelt nagyon: hogy
sose mondja azt, amit várnak tőle.” – Így jellemezte Teller Ede a 20. század
egyik legeredetibb egyéniségét.
Berlinben 1929-ben írta legérdekesebb tudományos dolgozatát. „Entrópiacsökkentés
termodinamikai rendszerben intelligens lény hatására.” Ebben – korát messze
megelőzve – vizsgálta (és lényegében tisztázta) az értelem információtermelő
szerepének és a hőtan II. főtételének összefüggését, amit ma az informatika és
az agykutatás kiindulópontjának tekintenek.
Berlinben született több szabadalma is, egyik Einsteinnel közösen:
egy új típusú hűtőszekrényre vonatkozóan, amelyben nincs könnyen meghibásodó
forgóalkatrész vagy dugattyú. (Ma ezen az elven, folyékony fém elektromágneses
továbbításával hűtik a tenyésztőreaktorokat.)
A történelem vetett véget a berlini fizikuskarriernek.
„Gyermekkoromban két dolog érdekelt: a fizika és a politika, de soha nem
gondoltam, hogy e két terület valaha is kapcsolatba kerülhet egymással.
Valószínűleg politikai tájékozottságomnak köszönhetem, hogy életben maradtam. (
Ezért ismerhettem fel 1930-ban, hogy mi fog történni Németországban.) A
fizikának köszönhetem, hogy érdekes az életem.” – emlékezett vissza Szilárd.
1933-ban költözött Angliába, ahol biológussá készült átváltani, de
ezzel kapcsolatban a radioaktivitás alkalmazási lehetőségei is érdekelték.
1934-ben a Royal Societyben meghallgatta Ernest Rutherfordnak előadását, aki a
radioaktivitással kapcsolatban az atommag hatalmas energiájáról beszélt. De egy
kérdésre válaszolva hozzátette: aki az atomenergia gyakorlati felhasználásáról
beszél, az holdkóros. Az előadásról hazafelé tartó Szilárd Leót irritálta, hogy
valamit megvalósíthatatlannak mondtak. Az általa is terjesztett hagyomány
szerint, amikor a Southampton Lane-en ballagva megállította egy piros lámpa,
akkor ötlött eszébe a neutronok láncreakciója, mint az atomenergia
kiszabadításának lehetősége.(Barátai szerint e hagyományban biztosan van
szépítés is, Szilárd sohasem állt meg vörös közlekedési lámpánál). Szabadalmat
jelentett be az atomenergia felszabadítására, és 8000 fontot kért, hogy
végigvizsgálhassa a periódusos rendszer elemeit: melyiknél következik be egy
neutron hatására olyan magreakció, amely két neutront termel, így a szaporodó
neutronok magreakciók lavinaszerű áradatát idézhetik elő. A kért pénzt a
„holdkórós” Angliában nem kapta meg.
A müncheni egyezmény után, annak hatására feladta oxfordi állását és
a biztonságosabbnak ítélt Egyesült Államokba ment. 1939 januárjában itt érte a
maghasadás Németországban történt felfedezésének híre: a neutrongazdag urán két
könnyebb, feltehetően neutronszegényebb atommagra hasadt szét. Hátha itt lesz
egy neutronból kettő? New Yorkban, a Columbia egyetemen végezte el méréseit,
amelyben a neutronsokszorozást uránhasadásnál bebizonyította. (a kísérletet
unszolására Chicagóban Enrico Fermi, valamint tőlük függetlenül Frederik Joliot-
Curie Párizsban is elvégezte, igazolva Szilárd sejtését.) A háborút előérezve
Szilárd meg akarta akadályozni a felismerés publikálását, de Joliot-Curie ezt
ellenezte, így a felfedezés 1939 őszén napvilágot látott.
Szilárd kezdettől fogva hitt a magfizikai láncreakció lehetőségében,
de politikai érzékével felismerte ennek katonai jelentőségét is pont. Nagy
nehezen Fermit is meggyőzte erről. De hogyan lehet meggyőzni a politikusokat?
Wigner Jenőhöz fordult, aki ismerte Einsteint, javasolván, hogy Einsteinen
keresztül hívják fel Roosevelt elnök figyelmét a lehetőségre (és arra a
veszélyre, amit az atombomba kifejlesztése Németország által az emberiségre
hozhat). „Szilárd mindent tudott, csak egyet nem: autót vezetni. Így én lettem a
sofőrjük” – emlékezik vissza Teller Ede hármójuk Einsteinnél tett látogatására.
Einstein, miután Szilárd szavai alapján megértette a láncreakció fizikai
lényegét, és mivel gyűlölte a nácizmust, magáévá tette az ügyet. A levelet –
amit vagy Einstein vagy Szilárd németül fogalmazott, és Wigner fordított angolra
– Einstein aláírta és közvetítővel eljuttatta Roosevelt elnökhöz. Ennek hatására
indult meg az atombomba-kutatás (a Manhattan-terv). Benne a reaktortervezés
Fermi és Szilárd, a kémiai problémák Wigner, a matematikai számítások Neumann
feladata lett, sok más amerikai és emigráns tudóssal együtt.
Szilárdot mindvégig az atomenergia kontrollált felszabadítása, az
atomreaktor érdekelte. 1940-ben írta le az inhomogén térbeli elrendezésű
urán-grafit-reaktor rendszert, amit a Physical Reviewhez küldött, azzal a
megjegyzéssel, hogy a háború alatt ne publikálják. A háború után az atomreaktor
szabadalmát Fermi és Szilárd kapták meg, azt tőlük az Egyesült Államok kormánya
jelképes 1 dollárért vette meg. („Vagy adták volna meg a találmány igazi
értékét, vagy ne adtak volna semmit” – dohogott a gyakorlatias Szilárd.)
Közben az atomreaktor üzembe helyezését (1942. dec. 2.) az atombomba
megvalósítása követte (1944). Ekkor Szilárd (Wignerrel és másokkal) megpróbált
fellépni az ellen, hogy a bombát emberek ellen vessék be, nézetüket ekkor Teller
is osztotta. (Hiszen Németország, amitől ők legjobban féltek, ekkor már
kapitulált.) Hiába. Az atombombák százezrek életét oltották ki. A háború után
Szilárd – aki 1943-ban lett amerikai állampolgár – minden energiáját latba
vetette a nukleáris fegyverkezés (később a nukleáris fegyverkezési verseny)
megakadályozására. Hruscsovval is levelezett ez ügyben, ravaszabbnál ravaszabb
megoldásokat ajánlva. (pl. azt, hogy minden nagyhatalom fővárosa alatt bunkerben
legyen jelen az ellentétes oldal katonai különítménye, atombombákkal
felszerelve.) Legismertebb írása „A delfinek hangja”. Ebben a novellában egy
nemzetközi delfinkutató intézet tudósai megfejtik a delfinek nyelvét, felismerik
azok magasabb rendű intelligenciáját, és tolmácsolják kormányaiknak a tőlük
kapott meggyőző leszerelési javaslatokat. Csak amikor a szuperlények leszerelési
módszere megvalósult, akkor derült ki a csalás: nem is a delfinek, hanem az
egymással szót értő tudósok dolgozták ki azt.
A II. világháború után Szilárd Leó biológiával kezdett foglalkozni,
az élet alapproblémáira alkalmazta a fizika egzakt módszereit. (Mint Eötvös
Loránd a geofizika, úgy Szilárd Leót a biofizika atyjának tekintik.) A
radiobiológia molekuláris biológia, enzimszabályozás, mikrobiológia kutatását
termékenyítették meg szokatlan gondolatai. A fizika reprodukálható kísérleti
feltételeit ültette át a biológiába, megépítve a baktériumok szaporodásához
mindvégig változatlan feltételeket biztosító Chemostátot. (Ez most a Nobel-díjas
Manfred von Eigen evolúciós kutatásaiban játszik centrális szerepet.) Chicagoban
lett a biofizika professzora, majd a dél-kaliforniai Salk intézetbe ment.
Megkérdezték, hogyan vált fizikusból biológussá, ő így válaszolt: „Hát olyan
érdekes a biológia, nincs igazam?”
Amikor szervezetét rák támadta meg, maga szervezte a radiológiai
kezelést, számította a dózisokat. A halálos kórt is arra használta, hogy új
gyógyászati eljárást dolgozzon ki: a rák radioterápiáját.
Francis Crick, a DNS szerkezetének és szerepének Nobel-díjas
megfejtője jegyzett fel egy történetet. Enrico Fermit sok minden érdekelte, így
az élet eredete is. Egyszer baráti társaságban ezt mondta: „A Tejútrendszerben
van legalább 100milliárd csillag, többé-kevésbé olyanok, mint a Nap. Sokuk körül
bolygók keringenek, egyeseken folyékony víz is előfordul. A vízben a csillagfény
hatására kémiai vegyületek szintézise indul meg, az óceánból langyos tápláló
leves válik. Ebből az erőlevesből önreprodukáló struktúrák táplálkoznak. A
természetes kiválasztódás belőlük mind fejlettebb, komplexebb lényeket hoz
létre. Civilizációk támadnak, velük tudomány és technika. Újabb és újabb
bolygókat keresnek fel ezek az értelmes lények, bejárva az egész Tejútrendszert.
Ezek a rendkívül okos lényeknek a figyelmét aligha kerülheti el egy olyan szép
bolygó, mint a Föld. De hát akkor hol vannak?” A kérdésre a jelenlevő Szilárd
Leó rögtön válaszolt: „Itt vannak közöttünk. Kicsit furcsa az angol kiejtésük.
Magyaroknak mondják magukat.”
GÁBOR DÉNES
(Budapest, 1900. jún. 5. – London, 1979. febr. 9.)
Mindössze 14 éves volt, amikor beleszeretett a fizikába. Figyelme rögtön az
atomok világa, az elektronok viselkedése felé fordult. Ezek megfigyelésének
vágya évtizedekkel később is motiválta, midőn az elektronmikroszkóp
tökéletesítésével foglalkozott. A korai természettudományos és műszaki
érdeklődés adta az indíttatást műegyetemi tanulmányainak megkezdéséhez 1918-ban.
A stúdiumot a gépészmérnöki szakon kezdte, majd 1920-tól Berlinben a
charlottenburgi kerületben levő műszaki főiskolán elektromérnöki ágon folytatta.
Mély matematikai ismereteinek alapjait olyan neves szakemberektől sajátíthatta
el, mint Fejér Lipót, Kürschák József és Rados Gusztáv. Kortársai, barátai,
vitapartnerei közé tartozott Neumann János, Szilárd Leó és Wigner Jenő is.
Berlinben, amely századunk első harmadában a fizika fellegvára volt, Einstein
előadásait hallgathatta.
1924-ben szerezte meg az elektromérnöki diplomát. Huszonnégy éves
korában már széles körű műszaki és tudományos ismeretekkel rendelkezett. A
kettős képzés hatására mélyen és kitéphetetlenül gyökeret eresztett az az
elméletet és gyakorlatot összekötő mérnöki szemlélet, amely egész életművében
átfogóan és következetesen érvényesült.
Első munkahelye Németországban egy magasfeszültségű távvezetékek
tervezésével foglalkozó kutatóintézet lett. Pályája kezdetén a nagy
teljesítményű, nagyfeszültségű villamos távvezetékekben létrejövő tranziens
jelenségekkel, majd az ún. vándorhullámok megfigyelésére szolgáló katódsugár
oszcillográfokkal foglalkozott. Ez vezette őt a katódsugár oszcillográfok
működésének alapjául szolgáló elektronoptika tanulmányozásához, majd később
ebből sarjadt az érdeklődése az elektronsugaras berendezések, előbb
oszcillográfok, majd az elektronmikroszkóp, végül a televíziós képcsövek
problémái iránt. 1927-ben (már a Siemens-Halske cég alkalmazásában) doktori
értekezését a katódcsőről írta.
1932-től kezdett foglalkozni a plazmajelenségek elméletével. A
plazmák, vagyis az erősen ionizált, villamos szempontból csaknem semleges gázok
elméletének tanulmányozása Gábor Dénest a feltárt effektusok gyakorlati
hasznosítására, a plazmalámpa megalkotására ösztönözte. A plazmalámpát
1934-35-ben a Tungsram vezetőségével történt megállapodás alapján annak
kutatólaboratóriumában – Budicsevits Andor segítségével – próbálta
megvalósítani. A sikeres laboratóriumi munkák ellenére a lámpák magyarországi
gyártására nem került sor. Az Egyesült Izzó nem kívánta megvásárolni Gábor
szabadalmát.
1937-ben Angliába települt. Ezt követően tizennégy esztendőn át a
Thomson-Houston Társaság kísérleti laboratóriumában dolgozott. Fő munkaterülete
az elektronoptika volt. A cég kutatólaboratóriumában kezdett foglalkozni a
híradástechnikai információelmélet kérdéseivel is. Kiváló invenciózussága, a
fogalmak egymáshoz kapcsolásának készsége vezette oda, hogy két látszólag
egészen különböző diszciplina: az elektronsugaraknak az elektronmikroszkóp
javítását célzó tanulmányozása és az információelmélet művelése során szerzett
tapasztalatait ötvözze. Az elektronoptikai leképezés tudományos vizsgálata
vezette a holográfia feltalálásához. Felismerte, hogy a tökéletes leképezéshez a
tárgyról visszavert hullámok valamennyi információját fel kell használni.
Nemcsak a hullámintenzitást – mint azt a hagyományos eszközök teszik -, hanem a
hullám fázisát és amplitudóját is. Ha ez megvalósul, akkor a tárgyról
teljes(holo) és térbeli(graf) kép nyerhető. Az optikai holográfia elméletét
Gábor Dénes 1946 és 1951 között dolgozta ki. A munka befejezését a „Mikroszkópia
hullámfront-rekonstrukcióval II.” c. tanulmánya jelezte.
1947 és 1958 között a londoni Imperial College-ban elektronoptikát
oktatott, majd 1967-ig az alkalmazott elektronika professzora volt. Ezt követően
az intézmény egyik vezetője, nyugdíjazásától haláláig tanácsadója maradt.
A holográfia szélesebb körű elterjedéséhez ún. koherens fényforrás
kidolgozására volt szükség. Ez a fordulat 1962-ben a lézer felfedezésével
következett be, majd a lézertechnika és a holográfia egyesítése tette lehetővé a
lézerhologramok készítését. Gábor Dénes ezekben a munkákban is alkotó módon
vállalt részt és hozzájárult ahhoz, hogy a szövegtárolás, a betű- és
alakzatfelismerés, valamint az asszociatív információtárolás területén új
perspektívák nyíljanak.
Az ötvenes és a hatvanas években folytatta elektronoptikai
kutatótevékenységét, és ismét foglalkozott a plazmaelmélettel. Nagy
érdeklődéssel foglalkozott a tv-képcső fejlesztésével is. Olyan lapos képcsövet
konstruált, amelyben a többszörösen megtört elektronsugár útjának zömét a
képernyővel párhuzamos síkban teszi meg.
Szakmai-tudományos munkásságának, különösen a holográfia
feltalálásának legmagasabb rangú elismerését az 1971-ben átnyújtott Nobel-díj
fémjelezte.
Gábor Dénes munkásságára, életére azonban az is jellemző, hogy
kiemelkedő szakmai sikerei csúcspontján továbblépett az emberiség
világproblémáihoz. A hatvanas évektől kezdve figyelmét mindinkább az emberiség
élete, jövője kötötte le. Ezt jelzik olyan művei mint „A jövő feltalálása”
(1963), „Tudományos, műszaki és társadalmi újítások” (1970), „Az érett
társadalom” (1972), valamint az a munka, amelyet a Római Klub keretében vállalt.
„Most már hosszú évek óta – 15 éve – kettős életet élek: fizikus vagyok és
feltaláló. Ez az egyik életem, a másik pedig: szociális író vagyok. Régen
rájöttem arra, hogy nagyon nagy veszedelemben van a mi kultúránk…” vallotta
1972-ben, egy budapesti tévériportban.
Nézete szerint a tudománynak szembe kell nézni két nagy problémával.
„Az egyik előrejelzési probléma: meddig folytatódhat a dolog úgy tovább, ahogyan
most folyik. A másik feltalálási probléma: hogyan előzhetjük meg a
katasztrófát.”
A válaszok kutatásában is hatalmas részt vállalt magára. A
világhelyzet átfogó felmérésének eredményeit az Umberto Colombo professzorral
közösen kidolgozott jelentésben tette közzé, „A hulladékkorszak után” (1976)
címmel, mint a Római Klub 4. számú jelentését. E mű fontos mérföldkő annak
emberiség méretű tudatosításában, hogy a pazarlás, a rablógazdálkodás kora
végérvényesen lejárt. A világ új gazdálkodási módot és új gondolkodási módot
követel. Nagy feltalálónkat élete végéig foglalkoztatta a hatalmas történelmi
kérdés, az emberiség jövőjének feltalálása. Örökségének talán még kevésbé
értékelt, de különösen értékes része az a gondolat, hogy a jövő feltalálásának
magában kell foglalnia az informatika jövőjének feltalálását, az információ és a
kommunikáció globális problémakörét.
Gábor Dénes, a mérnök, a tudós, a szociális gondolkodó életműve
nagyszerűen példázza a kiemelkedő szakember és a felismerései, tudása alapján
felelősséget vállaló közéleti ember teljességre törő életét. A valóság
gyakorlati problémái vezették az egyre mélyebb felfedezések felé, és az új
ismereteket a gyakorlatban akarta és tudta hasznosítani.
Szülőföldjétől
messzire került, de azt mindenkor büszkén vállalta. A Magyar Tudományos Akadémia
meghívására kétévenként hazalátogatott Budapestre. Bár világpolgárnak vallotta
magát, Magyarországhoz való kötődése sohasem halványult el, mindig szívesen
látta a magyar fiatalokat tanszékén. Társaságban széles műveltségű, szellemes
társalgó volt, szerette és gyakran önfeledten énekelte a magyar nótákat. A
gyökérszálak, amelyek a szülőhazához kötötték, sohasem szakadtak el.
(Budapest, 1903. dec. 28. – Washington, 1957.
febr. 8.)
Teljes nevén Margittai Neumann János Lajos (későbbi angolszász változatban: John
Louis von Neumann) szabad szellemű bankárcsaládban Neumann Miksától és Kann
Margittól kapta neveléséhez az első indíttatásokat. 1913-ban a fasori
evangélikus gimnáziumba íratták be, mely a világ egyik legjobb középiskolája
volt. A főgimnázium demokratikus légköre, humanista értékrendje mély hatást
gyakorolt erkölcsi fejlődésére. Igen fiatalon kitűnt rendkívüli matematikai
tehetségével. Rátz László, Kürschák József, kiváló tanárok sora segítette
öntörvényű tanulását. Mire 1921-ben leérettségizett, már hivatásos
matematikusnak számított. Annál meglepőbb, hogy érettségi bizonyítványában a sok
jeles között egyetlen jót találunk – éppen matematikából.
Érettségi után saját vágya és apja kérése között – tudományos vagy
mérnöki pálya – rendhagyó módon döntött: tanulmányait párhuzamosan folytatta
mindkét vonalon. Ennek megfelelően egyrészt Berlinben, majd Zürichben – ahol
kiváló matematikusokkal, mint Pólya György és Hermann Weyl is kapcsolatba került
– mérnöki tanulmányokat folytatott, s 1925-ben vegyészmérnöki oklevelet
szerzett. Ezzel párhuzamosan pedig 1921 szeptemberétől a budapesti
Tudományegyetem bölcsészeti karának hallgatója lett. Szabályszerűen elvégzett 8
félévet, majd 1926-ban matematikai tárgyból bölcsészeti doktorátust szerzett.
Disszertációját Fejér Lipótnál védte meg. A magyar matematikai iskola kiváló
tudósainak hatására élete végéig tisztelettel emlékezett.
Mindössze 23 éves volt, amikor a berlini egyetem történetének
legfiatalabb tanáraként habitált, s 1927-től az ottani, majd 1929-től a hamburgi
egyetem magántanára lett matematikából. 1930-ban meghívták vendégprofesszornak
az Egyesült Államokba, Princetonba. Hamarosan az ottani egyetem, majd az
Institute for Advenced Study professzora lett. Itt a világ legkiválóbb tudósai –
köztük Albert Einstein, Hermann Weyl, Wigner Jenő – gyűltek össze, s találtak
szellemi műhelyt. A princetoni Neumann-ház mindig a társasági élet egyik
központja volt. Kétszer nősült. Kövesi Mariettával 1930-ban kötött első
házasságából született egyetlen gyermeke, Marina. A házasság felbomlása után
1938-ban Budapestre látogatva vette feleségül Dán Klárát, aki élete végéig hű
társa maradt.
A II. világháború idején – princetoni tevékenysége mellett – számos
más természettudóshoz hasonlóan ő is bekapcsolódott a haditechnikai kutatásokba.
Rendszeresen járt Los Alamosba, ahol részt vett az első atombomba megépítésével
kapcsolatos titkos programban. Ugyancsak foglalkozott ballasztikus problémák
számítási kérdéseivel. 1955-ben az öttagú Atomenergia Bizottság (Atomic Energy
Comission) tagjává nevezték ki, amely akkor a legmagasabb szintű
kormánymegbízatásnak számított egy tudós számára. Számos tudományos akadémia és
társaság választotta tagjának, ill. díszdoktorának, kitüntetései között az
Einstein-érem, a Fermi-díj és a Szabadság- érdemérem – ez utóbbit maga
Eisenhower elnök adta át – is szerepelt. Széles körű alkotótevékenységének
rákbetegség vetett véget.
Tudományos pályafutásának kezdetén intenzíven foglalkozott a
matematika alapjaival (halmazelmélettel és matematikai logikával). Doktori
disszertációját a halmazelmélet axiómatikus felépítéséről írta (Bp. 1926).
1927-ben D. Hilberttel és E. Nordheimmel közösen egy tanulmányt
publikált a kvantummechanika alapjairól. Neumann is úgy vélte, hogy a matematika
fontos szerepet játszhat a fizika általános törvényszerűségeinek felismerésében.
A kvantummechanika matematikai kérdéseivel foglalkozó kutatásait 1932-ben egy
monográfiában foglalta össze.
Az előbbi témakör vezette Neumann érdeklődését a Hilbert-tér
lineáris operátorainak vizsgálatához, majd később – a funkcionál-analízisben
alapvető szerepet játszó – operátorok további kutatásához (pl. operátor gyűrűk
vagy későbbi elnevezéssel Neumann-algebrák).
Jelentős eredményeket ért el az ergódelméletben is. A topológikus
csopoprtokon értelmezett Haar-mérték segítsésével pedig megoldotta Hilbert 5.
problémáját, egy fontos speciális esetben. Kifejlesztette a „folytonos
geometria” elméletét is. Szintén az ő nevéhez fűzödik a játékelmélet
megteremtése, amelynek gazdasági alkalmazásáról később egy könyvet írt O.
Morgensternnel. Maga Neumann – a Nemzeti Tudományos Akadémia (National Academy
of Science) egy 1954-es kérdőívre adott válaszában – a kvantummechanika
matematika alapjai, az operátorelmélet és az ergódelmélet területén végzett
munkásságát tartotta a három legfontosabb tudományos eredményének.
A 30-as évek végétől érdeklődése- nyilván a haditechnikai
kérdésekkel is összhangban – egyre jobban az alkalmazott matematikai problémák –
ballisztikai, ill.hidrodinamikai kérdések – felé fordult. A robbanásoknál, ill.
hidrodinamikai folyamatoknál keletkező lökéshullámok tanulmányozásával jutott
olyan bonyolult matematikai összefüggésekhez ( pl. nem-lineáris parciális
differenciálegyenletekhez), amelyek a klasszikus módszerekkel nem voltak
megoldhatók. Az egyetlen lehetőség az volt, hogy nagyszámú numerikus számítással
kapjanak valamilyen képet a megoldásról.
Ez keltette fel érdeklődését a nagy sebességű elektronikus
számítások lehetősége iránt. Amikor 1944 nyarán tudomást szerzett a
pennsylvaniai egyetemen (Moore School) folyó, még 1943-ban kezdődött ENIAC (Electonic
Numerical Integrator and Computer) Projectről, azonnal bekapcsolodott a munkába.
Intenzíven részt vett az ENIAC fejlesztésében, majd az 1944-ben kezdődő EDVAC (Electronic
Discrete Variable Automatic Computer) építésében. A számítógép logikai
tervezésében - itt nyilván támaszkodhatott a matematikai logikában való
jártasságára – kiemelkedő érdemeket szerzett. 1945-ben az EDVAC-kal kapcsolatos
eredményeket egy jelentésben összegezte. A számítógép története később több
szálon folytatódott. Igen fontos állomás volt Neumann vezetésével a princetoni
Institute for Advenced Study-ban (IAS) épült gép, amelyet tisztelői kedveskedve
JONNIAC-nak is neveztek. Ennek később további példányai, ill. változatai is
elkészültek (MANIAC Los Alamosban, ORACLE Oak Ridge-ben stb.). Érdeklődése
természetesen nemcsak a számítógép építéséhez (hardver), hanem a programozási
kérdésekhez és numerikus módszerekhez is kötődött.
Ezen az úton továbbmenve figyelme az automaták általános elmélete
felé fordult. Itt olyan alapvető kérdésekkel foglalkozott, mint az önreprodukáló
automaták, megbízható organizmusok szintézise megbízhatatlan elemekből, ill. a
számítógép és az agy módszeres összehasonlítása. Öt tanulmánya közül három már
csak a szerző halála után jelent meg. Utolsó – befejezetlen – művének az egyik
legfontosabb következtetése az, hogy „az agy nem a matematika nyelvét
használja”.
Bár Neumann magát többnyire matematikusnak nevezte (néha hozzátette:
és matematikai fizikus), jelentős eredményeket ért el más területeken is
(összegyűjtött művei 5. ill. 6.kötetének alcíme: Számítógépek, automataelmélet
és numerikus analízis, ill. Játékelmélet, asztrofizika, hidrodinamika és
meteorológia). Számos eredménye kifejezetten interdiszciplináris jellegű, s
közgazdasági, biológiai, kémiai, ill. műszaki kérdésekhez is kötődik. Neumannak
szabadalmai is voltak. Élete utolsó szakaszában – az Atomenergia Bizottság
tagjaként – tudománypolitikai kérdésekkel is foglalkozott. Munkájában mindig
segítette hatalmas történelmi, filozófiai, irodalmi műveltsége. Filozófiai és
morális nézetei és ezek fejlődése a Neumann-kutatás fokozódó fontosságú
területe. Legendás alakját, varázslatos egyéniségét jól bizonyítja, hogy
életrajzának megírására, munkásságának elemzésére a kor számos kiváló tudósa
vállalkozott.
FELHASZNÁLT IRODALOM:
Magyarok a
természettudomány és technika történetében (első gyűjtés) – Országos Műszaki
Információs Központ és Könyvtár, 1986.
Magyarok a
természettudomány és technika történetében II. - Országos Műszaki Információs
Központ és Könyvtár, 1989.
Greguss
Ferenc: Élhetetlen feltalálók, halhatatlan találmányok – Szalay Könyvkiadó és
Kereskedőház Kft. , 1998.
Felix
R. Paturi: A technika Krónikája – Officina Nova Könyv- és Lapkiadó Kft. , 1991.